| 100%
raw, unclean, uncut heavy fucking metal!!!” – ez vagyon
ráróva a Honey For Christ új EP-jét
rejto promotasak hátoldalára. Az egyszeri zenerajongó
persze már kapásból gúnyosan vigyorog
az olyan kitételeken, hogy „100% raw”, meg naná,
hogy a fucking-ot is bele kell tenni a meghatározásba,
hogy jó tökösen hangozzon. Szóval, helybol
buzlik. Pedig ezúttal nem kéne, hogy így legyen,
mivel a HFC tényleg valami ilyesmirol szól.
A
logó alapján elsore beszartam, hogy valami istenkáromló
black formáció sül ki a dologból, a sötétben
magányosan összegörnyedo kisfiú jelenléte
(o képezi a borítót) azonban inkább
a melankolikus zenék, a doom/dark/goth metal (nem kívánt
törlendo) vidám hangjaira utalt. A megfejtés
aztán egy sajátos zenei utazás lett a deathtol
a doomig, mégis, ha zenekarneveket kéne felhoznom,
akkor olyanokat mondanék, hogy Katatonia, My Dying Bride,
Primordial meg az Anathema. Legalábbis az atmoszféra-teremto
képességük miatt. A felsoroltak többségével
mondjuk eléggé egy felol is származik a Honey,
mivel hoseink északírek. Mint azt jól tudjuk,
arrafelé általában csupa móka és
kacagás az élet (bár egy ideje már talán
nyugi van végre), ennek megfeleloen a HFC muzsikája
is vidám konzumzene.
A
barátságos címu Satan & Swastika death
cséplés/thrash reszelés kombóval nyit,
aztán lehiggadunk, a vége felé pedig már
belefér egy kis klasszikus szólóval megkoronázott
hangulatos levezetés is. Aztán megint elölrol.
Minderre jön Andy Clarke gitáros/dalnok orgánuma,
aki jobbára tisztán énekel, csak néha
engedi szabadjára a bent lakozó vadállatot,
olyankor is csak rövid idore. Hangja semmi igazán különlegeset
nem kínál ugyan, mégis egész jó
hallgatni. Pláne, hogy a lemez elore haladtával egyre
jobb lesz (vagy csak a fülünk szokik hozzá, ki
tudja?), és egyébként is csak kényszermegoldás,
hogy o danol, mivel a korábbi énekes, Jason Hendry
az elozo EP után istenhozzádot intett társainak.
A
The Final Transition már inkább a klasszikus metal
nótaszerkezet irányába kacsingat, tagadhatatlan
a Maiden hatása, de egye fene, ez is jól sikerült.
A címadó ismét egy rapid tétel, a gitárok
húznak rendesen, Chris Armstrong dobos plusz karokat növeszt,
Andy pedig a végén kicsikar magából
egy kis hisztérikus üvöltözést. Jól
áll neki, a késobbiekben is alkalmazhatná.
(De nem fogja, majd csak a lemez végén.) Egyre inkább
azt veszem észre, hogy számról számra
jobb a korong. És ez így is marad.
A
több mint nyolc perces Sorrow Descending egy hoszú,
lassú keringo az elhagyatottsággal és a kétségbeeséssel.
Ezt a számot szerintem még az Anathema sem hagyta
volna le - mondjuk - az Eternity-rol. A végén kicsit
beröffent a gitár, de alapvetoen a fagyos hangulat és
a fájdalmas ének görgetik elore a dalt. Király!
Nem kevésbé a záró Signs Of Bitterness,
ami szintén egy siratódalt idéz, bánatosan
búgó gitárja hegedut mímel, az ének
nagy részén effektezés figyel, majd kino belole
a lemez legjobb refrénje, a „Szááááájgnsz
of bitööörneeeeessz”-lezárás
pedig igen markánsra sikeredett.
Az
északírek nemes gárdája személyemben
egy új rajongót üdvözölhet, aminek
hírére biztos a seggüket verik a földhöz
örömükben. Kilencest pedig azért nem kapnak,
mert igencsak gyér a hangzás. Értem én,
hogy szikárnak kell lennie, hogy meglegyen a „100%
raw”-dolog, de ez aránytalan, meg kicsit poros is,
bezony. Na sebaj, majd az elso nagylemeznél, ami felolem
akár már holnap is jöhetne.
Shock
Magazine |